Eltűntem!

Már megint.

Azért nem örökre. Folytatjuk! Felfordul a világ velünk vagy lehet, hogy mi fordítunk hátat neki.

2016 Emlékezetes év számunkra. Szétszedtek engem és összeraktak, működik a gépezet és a futóművek is 90 százalékban rendben vannak.

Agyaltam, hogy írjak-e nektek róla, mert nem egészen vág a témába, de az is előfordulhat, hogy valaki ne adj Isten épp egy ilyen műtéten esik át és akkor nem is olyan rossz,ha fel tud készülni rá vagy legalább kap néhány használó infót. Denks-műtétről fogok nektek beszámolni, fűszerezve az egészségügy ellátás jó-és rossz oldalaival, a vele járó lelki és fizikai megterhelésről.

Tavaly decemberben szenvedtem el egy balesetet, melyből nem tudtam már teljesen felépülni. A szóban forgó térdem már 5 éve megsérült, ekkor egy térdkalács ficamból sikerült helyrejönnöm, másodszorra már nem voltam ilyen mázlista. A térdem máshova pozicionálta magát, sántikálva, fájdalmakkal húztam ki vele több, mint két hónapot. A gyulladásban lévő testrészeket nem műtik azonnal, ha csak nem életveszélyben van a páciens, így nekem is várnom kellett. Kétes volt a műtét is, de végül a doki úgy döntött megejti a műtétet. Egy hónapra kaptam meg a műtét időpontját, addig volt időm lelkileg felkészülni rá, utána járni, hogy ez mivel is fog járni, de nem igazán találtam róla, számomra értelmes leírást, beszámolót. Másként készültem volna, ha tudom, hogy 7 nap alatt elszáll a combizmom nullára vagy épp, hogy a 6 hónapba belefér a sántítás és jó lett volna azzal is szembesülni, hogy lesznek napok, amikor már mindent feladsz, itatod az egereket és ezt így jókedvvel váltakozva heteken át megéled.

A műtétemet egy budapesti térdspecialista végezte, szerencsémre mindig ő kezelt a lábammal, így tudta az előzményeket. 2 órás műtét volt, helyi gerinc érzéstelenítésben végezték el, amiről később még esik szó.A műtétről párom fantasy filmbe illően tud mesélni, emlékszem, amikor hogy létemről kérdeztek ismerősök, barátok, szenzációs beszámolót nyújtott róla, még jobban rázott tőle a hideg, mint valójában. :) Én egy kicsit lerövidítem. Elfűrészelték a csontot, két helyen megcsavarozták, helyre tették a sétáló kalácsot és csináltak egy tokbemetszést.

A csontot miért kell elfűrészelni? Jöhet a kérdés, jogosan. Azért barátom, mert a kezdetektől rossz helyen volt, így növelve a folyamatos sérülés veszélyét, ezt is rendbe kellett hozni.

A műtétről röviden:

Reggel 6h-kor berendeltek, délután 13h-kor megműtöttek, a legnagyobb aggodalmam a gerincbe adott érzéstelenítő volt,  de kár volt, mert profi volt az altató orvos is és kedves. Külön köszönet érte. A szúnyogcsípés fájdalmasabb, mint ez az érzéstelenítés. 

A műtőből kitoltak, vissza a szobámba, ahol már várt a társam, amikor már megláttam őt, meg tudtam nyugodni. Sokat számít, ha van melletted egy szerető társ, sok-sok erőt tud adni ilyenkor. Késő estig bent volt velem a kórteremben. Mindketten kimerültünk, de együtt voltunk és ez számított csak.

Kaptam fájdalomcsillapítókat bőven, este már ihattam, késő este pedig ettem is. 24 óra elteltével volt is rá igényem.

Másnap kihúzták a drén csövet. Nem a legkellemesebb élmény, de ha betartod az utasítást a nővérkéktől, akkor túl vagy rajta 10 másodperc alatt.

Jön egy gyógytornász, aki elméletileg megtanít mankózni és bemozgatják a lábadat egy térdgépen, de ehhez egy külön fejezetet kellene nyitnom. Én ezt a gyógytornászt az életembe nem akarom látni, nem hogy sorokat pazarolni rá. Katasztrófa.

Azonban aki keres, az talál! Több hónapja együtt dolgozom egy kiváló,elhivatott hölggyel, aki segíti a rehabilitációmat. Neki is örök hálám és tiszteletem.

2 napra rá elhagyhattam a kórházat, több hétig tehermentesítés, majd járókeretezés, mankózás, félmankózás , sántikálás és lassú séta. Ja és felejtsd el,hogy amikor felkelsz az ágyból akkor túl vagy a nehezén. Amikor talpon vagy, akkor érzed, hogy mennyi munka van még hátra.

Apróságok: hetekig nem tudtam hajlítani a lábam 60 foknál tovább, nem voltak  tartó izmok, ha már tudtam hajlítani, még nem tudtam 2 percet egy helyben ülni, mert húzódott, mert fájt, stb. Este ránéztem a lábamra és kerestem a térdkalácsom, de helyette csak egy nagy bucit láttam, amit jegelgettem, kenegettem. Eltelik az éjszaka és kezdődik minden elölről: hogy kelek fel, hogy jutok ki az illem helyiségbe, ráterhelek, és jön a tompa fájdalom. Később megláttam a lépcsőt és kedvem lett volna inkább visszafordulni, mert lehetetlennek tűnt le-és felmászni rajta.Amikor már valamennyire erős voltam a gyógytornától, próbáltam mankó nélkül lépcsőzni, a robot hozzám képest kecsesen mozgott. Minden fok egy küzdelem.

És a pont az I-re, amikor bemész a kontrollra és közlik veled, hogy na eldobni a mankót és tessék járni.

Magadba pedig csak annyit mondasz: "Persze, rögtön ne fussak öt kört?" Minden kontroll vizsgálat előtt 4-5 órás várakozáson estem át, már a létező összes betegnek tudtam a kórtörténetét, mire végre sorra kerültem, nem a nyugtató szavakat kaptam, hanem egyből a leoltást.Ezen annyira felpörögtem,hogy hazamentünk és leraktam a mankót, kezdtem volna járni, de ritka rosszul ment a dolog. Hetekig félmankóval közlekedtem, de valami betyár döcögősen. Mire eljutottam az élelmiszer boltba, úgy éreztem,meghódítottam a Mount Everest.

Talán ez az időszak volt számomra  a legnehezebb, már-már lemondtam a járás lehetőségéről, átfutott a fejemben, hogy kész, itt a vége, maradok egy bicebóca, mi lesz velem, a terveimmel, a hobbimmal, hogyan tovább.

Két dologra tanított meg ez az élethelyzet, pontosabban egy dolgot megerősített bennem. Mindig küzdeni kell, talpra állni és menni tovább. A másik, hogy el kell fogadni, hogy az életben vannak időszakok, amikor be kell húzni a kéziféket. A testem jelezte, hogy kimerült és elfáradt, de én még többet akartam kihozni magamból, még jobbat. Én nem fogadtam szót, az élet behúzta helyettem a féket. Azt gondolom, hogy a tanulópénzt megfizettem, kiesett a motorozás, a szeLeRem az életemből hosszú-hosszú hónapokra, átéltem az elesettség érzését, a magatehetetlenség idegőrlő oldalát.

Remélem egyik olvasóm sem fog ilyen műtéten átesni, de ha elkerülhetetlen az életében, akkor türelmet, kitartást kívánok hozzá sok-sok szerető ember közelségével ebben az időszakban.

Mi a fene az a "fantom" moci?

Én hívom őt így, mert hogy ez a moci akkor került az életembe, amikor már tudtam a műtétről, de még nem estem át rajta. Poénkodtam vele nem is olyan régen. A dokim mondta hogy vegyem körbe magamat jó dolgokkal! Sikerült! Vettem egy CB650f-et, tényleg körbevettem magam jó dologgal. :)

A műtét előtt még télen rámerészkedtem pár körre és most egy hónapja ültem fel rá pár alkalommal, turistaként.

Szóval ő valahogy átsuhant az életemen, megszerettem, megszereztem és most,hogy ismét forr a vérem, a mocitól elköszönök.

Utaltam rá soraim elején, hogy hátat fordítunk a világnak, a céljainkat kitűztük, a terveinket megvalósítjuk rövidesen és bár nem örökre, de egy rövidebb időszakra elköszönünk a motorok világától. 

Cserébe olyan élményekkel gazdagítjuk magunkat és benneteket is- akik követtek bennünket a későbbiekben is-, hogy csak ámulni és bámulni fogtok.

Bízom benne, hogy velünk fogtok tartani!